Rétimajor

Nézegettem a blogot és megdöbbenve tapasztaltam, hogy halakról még nem is írtam. Megosztom hát a hosszú hétvégén megejtett pecázásom történetét. Végül is ez is halakról szól… 🙂

A telefont negyed ötre állítottam be. Fél óra elég lesz, hogy összeszedjem magam. Háromnegyedre RáczJózsihoz kell érnem. Negyed órát kések és rendben leszek. Gondoltam este.

Hajnali háromnegyed négy. A gyerek üvölt… Ezt nem lehet megszokni. Próbálok magamhoz térni, nem nagyon megy. A sötétben tapogatózva megkeresem a cumiját és a szájába nyomom. Csend.

Fogalmam sincs mit csináljak. Van fél órám a telefonos ébresztésig. Semmire sem jó ez a fél óra. A kihasználhatatlan idő súlya elviselhetetlen álmosságot hoz. Visszafekszem. Azonnal elkezd üvölteni a telefon. Dehisz még csak most csuktam be a szemem! Gyűlölöm ezt a villámalvást. Még fáradtabb lettem. Menni kell, a haverok már várnak.

A cél Rétimajor. Még sötét van mire odaérünk. A város zaját vándormadarak éktelen ordibálása váltja fel. Azért ezt meg tudnám szokni.

Lassan elkezd derengeni, a nap is előtűnik a fák mögül és láthatóvá válnak a hatalmas tórendszer körvonalai.

Elfoglaljuk állásainkat és nekilátunk a felszerelések összeszerelésének. Józsi, a pecás cimborám mindig tudja a tutit. Ide epres Tímár etető kell, mondja előző nap a telefonban. Vettem hát gyorsan sárga Milo Bremet. Ha a pirosra esküszik, akkor a sárga lesz a jó 🙂

Ha esetleg nem mondtam volna, a pecához elég hasonlóan viszonyulok, mint az akvarisztikához. Ennek is a finom, precíz, modern vállfaját űzöm. Sőt, hogy pontos legyek, ezt már régebb óta űzöm így, mint az akvarisztikát. A lőállásom úgy van kialakítva, hogy minden a kezem ügyében legyen.

Az alapozó etetést olyan 25 méterre csúzliztam be, egy helyre. Ide fogom az úszós (match) botot bedobni.

Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Jött is az első kapás. Meg van! Egy szép kis dévér éhezett meg a horgon felkínált csontira.

Nem lesz itt gond. Már ment is a többiek felé az ugratás. Nemhiába no, akinek van otthon akváriuma, azt könnyebben megtalálják a halak. Bár ne lett volna ekkor a mellényem. Innentől fogva, egy kanyi mozdításom nem volt. Két iszonyatosan hosszú óra múlva, megunva a teljes kapástalanságot RáczJózsi, Tibi, Peti  és Abdul haverom  átnyergelt a mögöttünk lévő tóhoz. Őket igazolta, hogy szinte percenként volt kapásuk és gyönyörű pisztrángokat akasztottak. Nagyon engem sem, meg Józsit sem kellett noszogatni, már vittük is a botjainkat, a pisztrángfogás reményében. A kis szépségek nem is hagytak minket cserben. Hihetetlenül élvezetes a fárasztásuk, főleg karcsú, lágy botokkal.

Kevés olyan halat ismerek, ami így tud kűzdeni és ennyi trükköt ismer a menekülés reményében.

A délelőtt remek hangulatban telt. Mivel mind a hatunknak sikerült egymáshoz viszonylag közel leülni, ezért folyamatosan ment az egymás ugratása. Azonban a nagy-tó pontyai csak nem akartak horgainkra kapni. A dél közeledtével egyre többünknek fordult meg a fejében, hogy milyen jól esne egy tál meleg kaja. Ezért egy szusszanásnyi esélyt hagyva a halaknak, ebédelni mentünk.

Az ebédre várva volt időnk alaposabban szemügyre venni a helyet. Tiszta, takaros és lépten nyomon a tanyasi élet emlékét őrző tárgyakra bukkantunk.

Nem hiába volt telt ház. Rajtunk kívül még sok embert megfogott ennek a helynek a varázsa.

Engem leginkább még a fellelhető vízinövények érdekeltek. Volt itt mázsaszámra Piscia stratiotes(Kagylótutaj)

Ceratophillum submersum (Érdes tócsagaz), Nimphaea (Tavirózsa)

Rannunculus flammula (Réti boglárka)

A horgászati lehetőség, csak egy apró része a vállalkozásnak. Mivel a tórendszer a vándormadarak egyik legkedveltebb pihenőhelye, ezért rengeteg természetfotós és madárkedvelő természetbúvár jár ide. Persze a fő bevételt a halneveldék adják.

Visszatérve az ebédhez, helyi szokás, hogy megkérdezik az összes vendéget, hogy hogyan szólítsák és onnantól fogva a vendéget a pincérhölgyek az általa megadott néven nevezik. Egy paraszthajszálon múlt, hogy nem hosszúbotos Nigronak hívattam magam. (természetesen a 13 méteres rakósbotomra célzok) 🙂

Az ebéd során RáczJózsinak volt egy kisebb afférja a pincérhölggyel, aki ezután már csak kimérten Rácz Úrnak szólította. A részletek nem fontosak, a lényeg, hogy a pincérnőnek volt igaza. 🙂

A jóízűen elfogyasztott ebéd után visszatértünk a horgászhelyeinkehez. Épp a délutáni sziesztára készültem fel, amikor a nagytóba behajított feeder (fenekező) botom spicce megmozdult. No ennek fele sem tréfa gondoltam és bevágtam. Csodák csodája, a bot végén hal rugdalózott. Mégis van hal ebben a tóban. Nem sokkal később, egy gyönyörű 1,5 kg-os potykát tereltem a szákba.

Ezután mintha kicserélték volna a tavat. Kapás, kapást követett. Sorra jöttek a szebbnél-szebb pontyok.

Biztos a széljárás, de a többieknek nem nagyon volt kapásuk. Tibi egy határozott bevágása alkalmával így is kétrészes botot csinált a teleszkópos botjából, nem kis derültséget okozva ezzel nekünk.

A harmadik pontyom után már kezdtek zúgolódni. A negyedik fotózásakor már tettlegességig fajultak a dolgok.

A tettes Rácz úr volt, van róla fényképes bizonyítékom! Természetesen ez a kis színjáték nem tudott kizökkenteni és további négy pontyot fogtam.

A másik Józsi, végső elkeseredésében, tanácsért jött hozzám. Hogyan tudna ő is halat fogni? A barát bajban is barát, segítettem neki. Előkaptam a táskám legmélyéről a legtitkosabb aromámat és felajánlottam neki. Boldogan elfogadta.

Sajnos egy kapása sem volt a szuper, vér illatú csaliaromában áztatott pelletre. Be kell vallanom töredelmesen, hogy még eddig nekem sem… 🙂

Két kapásomhoz nem nagyon volt közöm, mert szinte azonnal megtéptek. Egy mondás szerint a meg nem fogott halak mérete, hazáig négyzetesen növekszik. És valóban, otthon az asszonynak gőzmozdony erejű fenevadakról számoltam be.
Az őszi pecák legnagyobb hátránya, hogy a nap, szinte egy csettintésre nyugodni tér. Ez a nap is egy csettintésre véget ért. Fáradtan, de jókedvűen mentünk haza. Viszlát Rétimajor, jövünk máskor is!